Ros Hasana
Az ünnep 2005. okt. 4-án és 5-én lesz, okt. 3-án hétfőn este kezdődik

Raj Tamás:
Újévi népszokásaink

Minden nép, minden közösség sajátos módon üli meg ünnepeit, a vallástörvény előírásait színes eseményekkel, filozófiáját tükröző ceremóniákkal díszíti. Ezek a vallási népszokások így a kutató számára a néplélek mélyen rejlő értékeiről árulkodnak.

A ros hasaná (szó szerint az év feje) elnevezés — különös módon — csupán egyszer fordul elő a Bibliában, Ezékiel próféta 40. fejezetének elején, s ott is inkább az ünneppel kezdődő hónapot, tisri havát jelöli. Mózes ugyanis az első tavaszi hónapot, az egyiptomi szabadulás évfordulóját szánta újesztendőnek, ez valósult meg az ókori Izrael állami életében. Törvényei ugyan az őszi évkezdetről is megemlékeznek, ám azt csupán a kürtharsogás (sófárfúvás) napjaként (jom truá) határozzák meg. Úgy tetszik, a zsidóság újéve korábban is ősszel kezdődött, s ezen lényegében Mózes rendelkezése sem tudott változtatni: számunkra most kezdődik az 5766. esztendő.

Újévi zsidó népszokásaik közül a legtöbb a “jó előjel” (héberül sziman tov) képzetéből fakad. “Vigyázz az újesztendő első napjára, — figyelmeztet már a Talmudban Ráv, a 3. század elején élt babilóniai iskolaalapító — , mert ha ez a nap meleg, az egész évben meleg lesz, ha viszont hűvösre fordul az idő, hideg esztendő várható” (Baba Batra 147a). Jól emlékszem, gyermekkoromban ilyenkor ebéd után szüleim nem engedtek lefeküdni, nehogy végigaludjuk az egész évet...

A közkeletű dalban is megénekelt “sziman tov” mondhatni központi szerepet játszik ezen a napon a népi életben. “Minden új, könnyű és jó dolog egyúttal jó előjelnek is számít egész Izrael számára.” (Machzor Vitry 362.) Ez a gondolat határozta meg étkezési szokásainkat. Az ünnepi kalácsot (a barcheszt) újév napján kerekre sütjük, nem hosszúkásra, mint a szombatköszöntő vacsorához. Ezzel arra akarunk utalni: legyen az esztendő kerek és kellemes számunkra.

Ros hasaná estéjén (az őszi nagyünnepek végéig) só helyett mézbe mártjuk a kalácsot: legyen édes a beköszöntő új év. A híres möllni rabbi (Jaakov Halévi, 1365— 1437) szerint az újévet köszöntő kiddus (boráldás) után mézbe mártott édes almát szokás enni, jeléül annak, hogy a Szent — áldott legyen — jó és édes esztendőt rendeljen nekünk. Ezért azt mondjuk ilyenkor: jó és édes év újuljon meg számunkra, hiszen a bibliai Nehemja is írja: “zsíros ételt ettek és édes italt ittak". Az is szokás, — folytatja a rabbi — , hogy olyan illatot keltenek, amely az almaültetvények illatára emlékeztet, ahogyan a kabbalisták gondolják (Izsák áldó szavaival): “lásd, fiam illata olyan, mint a mező illata”.

A Lévi törzséből való Jehuda rabbi (Maharí Szegal) viszont kosfejet ajánl eledelül, egyrészt Izsák megkötözésének (a bozótban fennakadt kos) emlékére, másrészt azért, hogy az esztendő során “mi legyünk a fej, és ne a farok”. Provence-ban is bárányfejet esznek, fehér szőlővel és fehér fügével. Franciaország északi részén viszont vörös almát fogyasztanak, holott a piros szín a bűnt, a fehér a megtisztulást jelképezi. Lengyelországban tyúkleves került az asztalra, mert ott az kimondottan esküvői étel volt, a házasságkötés pedig mindig örömet jelent. Bárányfej helyett halat, halfejet ettek: a hal ugyanis a pénz és a szaporodás szimbóluma.

Nálunk, Magyarországon ősidők óta sárgarépa főzelék az újévi ebéd. Nem csupán azért, mert édes étel, hanem mivel a répát héberül ugyanazokkal a betűkkel írják (gezer), mint az isteni ítéletet (gzar). Hitünk szerint ugyanis ez idő tájt dönt a Mindenható sorsunk felől. Az sincs kizárva, hogy egy jiddis szójátékkal függ össze a répafőzelék: a sárgarépa ugyanis jiddisül mérn, míg a vele majdnem egybehangzó mern "sokasodni, gyarapodni" jelentéssel bír. Az újévi répafogyasztás — a néphit szerint — elősegítheti, hogy a beköszöntő esztendő a gyarapodás éve legyen. Diót viszont tilos enni (hosaná rabbá bűnbánó napjáig): ennek héber szava (egoz) — úgymond — számértékében azonos a bűnt jelentő héber szó (chét) számértékével, a kiejtésre nem kerülő alef nélkül.

A “jó előjel” gondolata alakította öltözködési szokásainkat is. Újesztendőre új, lehetőleg fehér ruhát veszünk fel, az asszonyok selyemből készült, fehér fejkendőt öltenek. Már a talmudi Ros hasaná traktátus misnája és annak alapján a középkori midrásgyűjtemény, a Jalkut Simóni megállapítja: “ünnepre az egész világ feketébe öltözik, a nők fekete kendőt vesznek föl, a férfiak kisimítják hajukat és szakállukat, Izrael fiai viszont fordítva. Mi fehérbe öltözünk, hajat és szakállat vágatunk”. A zsinagógában délelőtt a hagyományhű férfiak fehér gyolcsruhát (jiddis szóval kitlit) öltenek. A közhiedelem szerint ez a gyász jelképe, ami azonban merő tévedés. Hahn István professzor könyvében figyelmeztet: “A fehér imaköntös eredetileg egyszerűen ünnepi ruha volt, ezt bizonyítja az is, hogy sok vidéken széderestén is azt veszik fel, amikor pedig nincs időszerűsége a halál komor gondolatainak. Csak a 12-13. században lett szokássá az, hogy az ünnepi köntösben temettették el magukat igen sokan. Lassankint az egykori ünnepi köntös a halotti ruha jellegét vette fel. A 13. század végéről való az első adat, amely a kitliről mint halotti ruháról emlékszik meg. Most már kizárólagosan halotti ruha jellege van a kitlinek, csakhogy tévedés lenne azt gondolni, hogy ez a gyolcsing, amely csak az ünnepélyességet van hivatva kifejezni, eredetileg is a halál gondolatait szólaltatta volna meg az újesztendő első napján."

Ros hasaná az egyetlen olyan ünnepünk, amely Izraelben is két napig tart. Ennek magyarázatát Jób könyvében vélik megtalálni. Itt az emberi sors fölötti égi döntésről kétszer szerepel ugyanaz a kifejezés: “s eljött a nap”. Jochanan ben Zakkáj, a javnei iskola alapítója viszont jómá diarichtának (hosszú napnak) tartja ezt az ünnepet. (A közhiedelemmel ellentétben nem a jom kippuri böjt, hanem az újév a "hosszúnap".) A bizonytalanság miatt a második napi kiddusnál és a másnapi sófárfúvásnál új gyümölcsöt (Magyarországon többnyire fügét) tesznek a bor, illetve a sófár mellé: nehogy fölöslegesen hangozzék el a megújulásról szóló áldás...

A legkülönösebb, közép-keleteurópai újévi népszokás azonban kétségtelenül a taslich. Ros hasaná délutánján zsebünkbe kenyérmorzsát gyűjtünk, elmegyünk a folyó partjára, ahol Micha próféta könyvének utolsó verseit mondjuk: taslich, — "dobd be" vétkeinket a hullámok közé — , innen a szokás neve, közben zsebünkből a halaknak szórjuk a magunkkal hozott morzsákat. Juhász Gyula 1906-ban versben örökítette meg a mármarosi zsidók taslich-imáját (A kis Tisza hídján):

"A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet."

Erről a szokásról nem tud sem a Biblia, sem a Talmud, sem a középkori rabbinikus irodalom, de még a zsidó vallástörvénykönyv, a Sulchan Aruch sem említi. A tudós Jesája Horowitz (1565— 1630) Izsák megkötözésével hozza összefüggésbe, mivel a Midrás Tanchuma szerint Ábrahámot eltérítette útján a sátán, s már nyakáig ért a folyó vize, amelyből imádság folytán megmenekült. Más vélemény szerint Izrael népe a halakhoz hasonlít: a halálos ítélet hálójából Isten megment minket. Mose Isszerlesz krakkói rabbi (1525— 1572) úgy véli: “a tenger hullámaiból teremtődött az élet, ez a bibliai tehom, a tenger legmélyebb pontja. Márpedig ros hasaná az ítélet és a világ születésének napja".

Ám miért tesszük a zsebünkbe a halaknak szánt kenyérdarabokat? A valódi magyarázatot a közép-keleteurópai zsidóság népnyelvében, a jiddisben leljük meg. Jiddisül ugyanis a bibliai ima így hangzik: taslech. Ez viszont egy másik jiddis szóra emlékeztet: taselech — zsebecske. Így lett a népnyelvi hatás és az általunk (minden zsidó által) olyannyira kedvelt szójáték egy népszokás szülőatyja...

Végül hadd szóljunk a legismertebb, talán legkedvesebb népszokásról, az újévi jókívánságról. Ősi idők óta ros hasaná estéjén a zsinagógából kilépve így köszöntik egymást testvéreink: lesaná tová tikatévu — jó esztendőre legyetek beírva. (A köszöntést újabban ünnep előtt szép, színes üdvözlő lapon gyakoroljuk.) Egy talmudi gondolat szerint ugyanis, s ez az újévi imában is visszhangra talált, a Mindenható előtt megnyílik egy nagy könyv, s abba minden ember sorsát beírják: ki életre, ki halálra, ki örömre, ki bánatra ítéltetik. Sőt, sokan úgy vélik, három ilyen könyv létezik. Egyikbe a tökéletes igazakat életre jegyzik, a másikba a gonoszokat halálra. A legtöbben viszont az átlagos emberek könyvébe kerülnek: a megtérés tíz napja alatt (jom kippurig, az engesztelés napjáig) még bizonyíthatják jó szándékukat. Sőt, hosaná rabbáig (a sátrak ünnepének 7. napjáig) “fellebbezésnek” van helye...

Mivel barátainkról joggal feltételezhetjük, hogy “tökéletes igaz emberek”, ezért így köszöntjük őket: lealtar lechájim — "azonnal életre" legyenek feljegyezve. Ezt kívánjuk mi is minden kedves olvasónknak.