|
La vita é bella
Ki ne emlékezne szívesen a Brian élete c. filmre, ahogy vidáman énekelnek a fejek keresztre feszítve, hogy „always look on the bright side of life”. Valami ilyesmire számít aki jegyet vált az Élet szép-re. Ez a film azonban inkább hasonlít egy balettra, ahol minden szimbolikus és álomszerű. Természetesen, amiért jegyet váltunk, az elsősorban az, hogy az Élet szép minden idők legsikeresebb nem amerikai filmje.
A film első húsz percében remekül lehet nevetni a hallatlanul naiv humorokon, a rendesen felpörgetett olasz dialógusok révén szinte egy ötvenes évek beli olasz mozi nézőterén érezzük magunkat, ami vagy húsz percig tényleg üdítő. De a balett-stílusnak megvannak a hátulütői is, olyan lesz tőle az egész, mint a vattacukor.
Roberto Benigni-t nagyon szeretjük, egyszerűen nem is tudnánk nem szeretni a Down by law-ban nyújtott alakítása miatt. Nemhogy húsz, de még négy évvel ezelőtt is, amikor a Schindler listája volt a fő befutó a világ mozijaiban, ha valaki azt mondja, hogy 99-ben egy holocaust-vígjátékon, illetve az első húsz percén fog kacagni az egész világ, nagyon viccesen hangzott volna. Roberto feltehetően azt vette a fejébe, hogy valami akkora naiv őrültséget csinál, amilyet még senki sem láthatott, a filmet látva úgy tűnik, nem jött össze neki, viszont maga az ötlet tényleg provokatívan naiv, a közönségből előhozza a kisgyereket, a producerekből és az akadémiai tagokból pedig az igazi családi mozit szimatoló üzletembert, és végül tényleg mindenki megnézi, a föld összes lakója, akinek a háztartásában legalább egy darab tévé megtalálható.
Mégis az a gyanúnk, hogy Roberto már nem a régi. És azt is gondoljuk, hogy ez neki sem jó. Tulajdonképpen mi ez a film? Habkönnyű, de szomorú, tragikus, de burleszk, ez idáig jól hangzik, mégis a végeredmény egy olyan film, amiben mintha a legegyszerűbb humorok zajlanának, abszolút meseszerűen, csak lenne egy szereplő, aki ötpercenként felolvasna egy sort valamelyik középiskolás történelem-könyvből. Olyan, mint valami tévéfilm, vagy valami ünnepi megemlékezés valamilyen évfordulóról, szintén tévéfilm formájában. Charlie Chaplin árral szemben úszott, amikor hitleres-filmet forgatott,
(A diktátor), meg is bukott vele, de az egy eredeti vállalkozás volt, és Chaplin egészen komolyan is vette, ő így harcolt, a saját Chaplini filmművészetével, ráadásul 1940-ben. Az akkori közönségnek feltehetően az nem tetszett a filmben, hogy érezni lehetett benne a humornak álcázott harcot. Robertót ez a veszély –hálistennek- távolról sem fenyegette.
Ő csak felfújt egy lufit, és az ellen harcolt, lényegében erőszakosan keresztül vitt egy ötletet, hogy a koncetrációs tábori „élményeket” úgy adja elő a kisfiának, mintha csak játék lenne. Ezt kétféleképpen is lehet látni, gondolhatjuk azt, hogy nem ér más emberek szenvedésével poénkodni, és különösen úgy beállítani, mintha lett, vagy lehetett volna valamilyen humoros megközelítése az akkori tragikus eseményeknek, vagy, lehet azt gondolni, hogy milyen elegáns ez a balett-szerű előadásmód, és hogy a film egy olyan művészeti forma, ami az emberek megnevettetésére szolgál minden körülmények között, és hogy ez egy nagyon szép és nemes dolog. Szerintünk ezt a filmet 39-ben kellett volna elkészíteni, akkor nagyon megható és szép lehetett volna. Mindenesetre a mozik közönsége határozottan zavarban van, amikor kijön, nehezen tudja eldönteni, mi a szösz volt ez, amit látott.
|
|
Az, hogy Robertó már nem a régi, úgy értjük, hogy mint korábbi Oscar-díjas, „az olaszok nemzeti kincse” túl híres és erőteljes személyiségként vehetett részt a film létrehozásában, mint rendező és főszereplő, túl nagy hatalommal bírt, ami le is jött a vászonról, mert érezni lehetett, hogy minden az ős szájíze szerint alakult, beleértve az összes szereplő játékát, miközben talán még az egész ötlete is működőképes lett volna, ha egyedül ő van felvillanyozva a „Robertó-i” vidámsággal, és körülötte a többi szereplő hozzá képest a földön jár.
Ilyen „túlságosan powerful” szituációban Tarantino-nak volt része a Pulp fiction-ben, amit, természetesen nagyon szeretünk, és nagyon sokszor láttuk is, mégis el lehet mondani, hogy fura, milyen kisfiúk voltak hozzá képest Harvey Keitel, Travolta és Jackson a „Bonnie szituáció” című résznél, a slagos locsolásnál, tényleg érezni lehetett, hogy a nagyfőnök ugrott be szerepelni.
Visszatérve Roberto filmjéhez, felesége, az érdekesen szép Nicoletta Braschi, akit szintén a Down by law-ból ismerünk, megpróbált valami ellenkezés-szerű komolyság-maszkot magára ölteni, mintha otthon arról vitáztak volna folyamatosan, hogy tényleg szabad-e, vagy egyáltalán lehetséges-e ilyen súlyos történelmi időszakról balett-filmet forgatni, és mintha a Roberto folyton azt mondta volna ilyenkor, hogy ugyan szivi, elég tragikus az egész önmagában véve, mi csak megpróbáljuk hozzáadni az emberi optimizmust .. Mire Nicoletta: könnyű neked, Roberto, te végig csak az idiótát játszod, de velem mi lesz? Én hogy vehetném olyan könnyűre a figurát? Erre Roberto: majd úgy fogunk téged beállítani, mintha kicsit olyan gügye csaj lennél, (na ne értsd félre), mintha azt képzelnéd, hogy tényleg hercegnő vagy, és hisztis is lennél, meg csuklási rohamokat kapnál, ha valami nem tetszik neked ... Nicoletta: azt hittem ez a te szereped, hogy te képzeled rólam, hogy hercegnő vagyok .. Roberto: bízzál bennem, szivi, működni fog, az akadémia megkajálja ..
 És Robertónak igaza lett. Ettől függetlenül felesége, Nicoletta, leginkább egy negyven körüli tanítónőhöz hasonlító karaktert alakít, aki szigorú, gondosan beosztja a pénzt, és a férje idióta tréfáin csak akkor nevet, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy ő eltervezte.
-bagdad- |
AJÁNLOM AZ OLDALT
