 |
"A kiirtás tényének elfelejtése magának a kiirtásnak a része."
(Jean Baudrillard)
Az elfelejtett traumák mind az egyént, mind a csoportot az elfojtás megoldatlan és kínzó állapotába szorítják, ami elkülönüléshez és izolációhoz vezet. Ezeknek az eseményeknek a felelevenítése, történetté formálása, empatikus és ösztönző hallgatóknak való elmondása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a traumán átesett ember az élettörténetét ép és egészséges útra terelje. Judith Lewis–Herman Trauma és gyógyulás (Trauma and Recovery) című könyvében arról ír, hogy az adott társadalmi környezettől függ, képes–e valaki elmondani a történetét vagy nem. Amikor a társadalmi környezet ellenséges az áldozattal szemben, mint a cigányok esetében, akkor a társadalom többsége a történetet eltagadja, jelentőségét csökkenti és a valóságot elferdíti. Ezt az elméletet támasztják alá azok a megjegyzések, amelyeket Magyarországon hallottam a cigány holocaustról: "Jaj, semmi nem történt a cigányokkal Magyarországon a holocaust idején." "Az ő szenvedésük semmi ahhoz képest, amit hatmillió zsidó lemészárlása jelentett." "Őket szociális alapon és nem rasszista célzattal üldözték." Ezt az utolsó megjegyzést különösen vérlázítónak tartom, miután a cigányellenes fajüldöző náci politika létező dokumentumai bizonyítják, hogy az megegyezett a zsidók ellen irányuló náci politikával. De én nem vagyok történész, hanem társadalomkutató. A munkám abban áll, hogy ahol a társadalmi környezet ellenséges a cigányokkal szemben, a közhangulat nem teszi lehetővé a traumák kibeszélését, ott én oly módon teszek szolgálatot, hogy közönségként meghallgatom az önmagukról és a múlt eseményeiről szóló történeteket.
"Elmondok neked mindent"
Az elmúlt három évben beutaztam Magyarországot, és több mint 50 interjút készítettem cigányokkal, akik (személyesen vagy családtagjaik sorsában) átélték a holocaustot, de olyan emberekkel is beszélgettem, akik mesélni tudtak arról, mi történt a holocaust idején. Kalandos utazásaim során találkoztam kutatókkal, egyházi személyekkel, művészekkel, költőkkel és írókkal, cigányokkal és nem cigányokkal, akik sok mindenre felnyitották a szememet.
A kezdeti kapcsolatfelvételek után elmondtam, hogy szeretnék holocaust túlélőkkel találkozni, és interjút készíteni velük. A barátaim elvittek a ravensbrucki tábor egyik áldozatának a házába.
Az interjú alatt az asszony férje, aki ott ült velünk, folyton félbeszakított minket, ő is mesélni akart. Az asszony újra és újra elhallgattatta. A férfi megnyugtatására megígértem neki, hogy ha a feleségével befejeztem a beszélgetést, vele is készítek interjút. Erre az asszony azt mondta: "De hát ő nem is túlélő, ő csak a hadseregben volt". Mikor a férjjel kezdtem el beszélgetni, kiderült, hogy a háború alatt munkaszolgálatra vitték. (Hadd utaljak itt arra, hogy minden magyar zsidó, aki munkaszolgálatos volt, holocaust túlélőnek számít - nagyon helyesen.) Innentől kezdve egyre több olyan cigány emberrel találkoztam, aki nem volt tudatában annak, hogy holocaust túlélő, és akinek semmilyen elismerésben vagy kárpótlásban nem volt része, annak ellenére, hogy cigányként vált a holocaust áldozatává.
Történeteik iránti érdeklődésem meglepte őket, és az interjúk gyakran végződtek érzelmes hálálkodással, amiért meghallgattam őket, és ezzel lehetőséget adtam arra, hogy felidézhessék fájdalmas emlékeiket, szavakba öntve kiszabadítsákőket az elfojtott lelkekből.
Amikor találkoztam interjúalanyaimmal (általában anélkül, hogy számítottak volna érkezésemre), azt mondtam nekik magamról: Zsidó vagyok, kutató, Izraelből jöttem, és a zsidók és a cigányok közös sorsa érdekel. Mindenki tudta, hogy mit értek ez alatt, és örömmel nyíltak meg. Egy asszony, auschwitzi túlélő, így válaszolt: "…Na végre! Gyere ide, lányom, és elmondok neked mindent". És könnyekkel küszködve beszélt és beszélt vég nélkül. Mikor befejezte a történetét, azt mondta: "…Isten küldött ide téged, hogy meghallgasson engem, mielőtt meghalok".
Néhány történet titokként lappangott, kitörölve a történelemből, mint azok az esetek a háború vége felé, amikor cigányokat mészároltak le a csendőrök és a nyilasok Magyarország különböző részein. Ezekre a történetekre véletlenül és külön–külön derült fény, mígnem elvezettek ahhoz az elkerülhetetlen feltevéshez, hogy sok ilyen történt az országban, és ezek a titkok mélyre voltak elásva.
Az egyik ilyen eset a Tolna megyei Lengyelben történt, amit három túlélő mesélt el: "…Késő délután lovas csendőrségi egység érkezett Lengyel cigányok lakta részébe. Kirendelték a lakosokat a házak elé, és tüzet nyitottak rájuk. Sok ember, akit nem találtak el a golyók, a házakba vagy a közeli erdőbe menekült. A csendőrök lőttek utánuk. Kézigránátokat repítettek a házakba, amíg úgy nem gondolták, hogy nem maradhatott túlélő. Ezután hajtóvadászatot indítottak az erdőbe menekültek után, és akit megtaláltak, azt lelőtték. Majd visszatértek a környékre és megnézték, hogy maradt–e még valaki életben. Megölték a galambokat, a csirkéket, a lovakat és a kutyákat, majd továbbálltak. Akiknek sikerült az erdőben elbújniuk, az éjszaka csatlakoztak a Vörös Hadsereghez, ami a tömegmészárlás másnapján érkezett a faluba. Az emberek visszatértek a házaikhoz, ahol ott feküdtek holtan a családtagjaik, összesen tizenhat ember."
Ezt a történetet különböző időben három egymástól távol eső faluban lakó túlélő mesélte el. Ebben az esetben is, mint máskor, az eseményeket különbözőképpen rekonstruálták az interjúalanyok, ami egyebek mellett rámutat arra is, hogy mindenkinek másféle traumát jelentett ugyanaz a történet. Például amíg az egyik interjúalany teljes megrökönyödéssel fogadta az eseményeket annak fényében, hogy addig milyen jó volt a viszont a helyi magyar lakosok és a cigányok között, addig a másik túlélő szerint ez a mészárlás várható volt, mivel az elkövetők nyilasok voltak.
Mindenki agresszor
A közös kapocs ezekben a történetekben a bűn elkövetése miatt érzett rémület, tiltakozás és a tömegmészárlás indokolatlansága, érthetetlensége volt. Mindegyik túlélő a maga módján számolt be az eseményekről, de az igazságtalanság miatt érzett harag mindhárom beszámolóban közös volt. A tényeket is azonosan mesélték el.
A koncentrációs tábort túlélők abban különböztek a többiektől, hogy hosszú és kanyargós utat kellett megtenniük addig, amíg hazajutottak és az életük valamilyen szinten rendeződött. (Szándékosan nem használom itt a nagyképű "rehabilitáció" szót.)
A zsidó holocaust túlélők vallomásaiból (például a Yas Vashem archívumában található interjúkból vagy Primo Levi munkáiból) ismerjük a fájdalom, a nélkülözés, a szomorúság kitörését, a túlélők felszabaduláskor érzett talajvesztését, majd az önmagukért vívott küzdelmet, amelynek végén visszatalálnak a rendes kerékvágásba, habár nem mindig sikeresen. A cigányok ezt az érzést nem tapasztalhatták meg. Az ő történeteikben nem jön el az a pillanat, amikor a túlélő megalázott, megkínzott és halálra szánt fogolyból átalakul azzá a megbántott áldozattá, aki nagy nehezen újraépíti önmagát. A cigányokat továbbra is üldözték, így aztán az ő történeteikben nem válnak el a náci német, magyar fajgyűlölők a kommunista rendőröktől és az orosz parancsnokoktól: minden rezsim ugyanúgy agresszorként jelent meg nekik, annak ellenére, hogy a legsúlyosabb üldöztetést kétségtelenül a náciktól szenvedték el, akik módszeresen irtották őket, ám hiába veszítették el a háborút a németek, ez nem eredményezett igazi változást a cigányok életében.
Egy asszonyt, aki 15 éves volt a második világháború idején, a barátaival együtt vitték el a répaföldről a komáromi fogolytáborba, majd onnan Dachauba. Ő mesélte el, hogy mi történt vele a tábor felszabadulásakor: …És aztán elkezdtem gyalogolni, haza akartam menni, mert teljesen egyedül voltam. Voltak járművek, amik Magyarország felé mentek, de nem engedtek fel rájuk, mert azt mondták, hogy azokat csak zsidók használhatják. Szóval gyalogolni kezdtem, néha felvett egy–egy kocsi, ha épp arra haladt egy."
...Az asszony két évi vándorlás után ért haza falujába, ahol csak néhány cigány embert talált, akik minden pénz nélkül, teljes reménytelenségben éltek.
A második világháborút követően az új politikai rendszer reformokat vezetett be. A földeket felparcellázták, a parasztok szövetkezetekbe tömörültek, de a cigányokat kizárták mindebből. A cigányokat élősködőknek tartották, akik illegális maszek vagy alkalmi munkákból tartják fenn magukat. Ezzel is magyarázató, hogy a cigányok történeteiben a nácikat, a rendőröket, a katonákat, az oroszokat és a magyarokat legfeljebb az egyenruhájuk és anyanyelvük különböztette meg egymástól, nem pedig az, hogy miképp bántak a cigányokkal. Nincs éles határvonal a különböző politikai rendszerek erőszakszervezetei között.
A cigányok nem szűnő üldöztetése, bár soha nem volt olyan módszeres, mint a náci időszakban, vezetett oda, hogy a cigányoknak soha nem volt lehetőségük sem tényleges, sem szellemi, sem egyéni, sem társadalmi szerveződésre. Arra kényszerültek, hogy a puszta létükért, megélhetésükért küzdjenek, és a túlélésért vívott harc nem tette lehetővé, hogy egyénileg feldolgozhassák traumáikat, elérjék, hogy holocaust túlélőnek tekintsék őket, és társadalmi szinten kapjanak elégtételt szenvedéseikért. Így aztán a második és harmadik generáció történeteiben a Porrajmos nem mindig kap megkülönböztetett szerepet a többi családi történet között. Ez is oka annak, hogy elfelejtődik és kitörlődik az emlékezetből ez a szörnyűség - és ahogy Baudrillard mondja, ez szerves része magának a megsemmisítésnek.
Emlékoszlop cigányok és zsidók nélkül
Még ennyi év után is, amikor a csönd fala repedezni kezd, és a cigányok hangot mernek adni annak, hogy emlékezni szeretnének, és azt akarják, hogy mások is emlékezzenek meg róluk, továbbra is meg kell küzdeniük környezetükkel. Az egyik interjúalany elmesélt egy történetet a székesfehérvári tömegmészárlásról, amelyben több száz cigány embert öltek meg. Ez az esemény, hasonlóan a többihez, dokumentálva volt, elkövetőit annak idején kihallgatták és megbüntették. Jakab bácsi, akivel az interjút készítettem, ezt mesélte erről az eseményről: …Cigány szerveztek, amelyek annyi nehézség után alakultak meg az elmúlt pár évben, szerettek volna Székesfehérváron egy emlékművet felállítani, de a város vezetői azt mondták, hogy ez lehetetlen, mert azok az elkövetők, akik még mindig életben vannak, közmegbecsülésben állnak a városban.
Kérdező: És sértve éreznék magukat?
Jakab bácsi: Jaj, bizony. Meg lennének bántva. Ezért nem épült aztán emlékmű a megöltek tiszteletére."
A fel nem állított emlékmű után hadd meséljek egy létező emlékműről. 1996 júliusában bekapcsolódtam Jancsó Miklós filmrendező és Daróczi Ágnes újságíró munkájába. A temetetlen halott című dokumentumfilm, amelyet Lajoskomáromban forgattak, 1945 januárjának eseményeivel foglalkozik, körülbelül 20 cigány ember meggyilkolásával, akiket jelöletlen, közös sírba temettek.
Ahogy a Lengyelben történtek is, az esemény teljesen kitörlődött az emlékezetből és titokként kezelték a faluban. Amikor filmezni kezdtek, még arra is történtek kísérletek, hogy az eseményt letagadják. Végül is a film hatására a történet kezdett kibontakozni, és mostanra a dokumentált történelem részévé vált.
A filmben az egyik megszólaló, aki akkor 12 éves kisfiú volt, elmondta, hogy mi történt. Elmesélte, hogyan lőttek bele négy cigány férfit egy temetői árokba. Tudta, hova temették őket, az ő anyjának sírja mellé. Mikor a sírásók az anyja sírját ásták, hirtelen egy koponyára bukkantak és azt mondták, hogy ez az egyik megölt cigány férfié. Aztán elmesélte, hogy később a cigány nőket és gyerekeket kocsira tették, a falu mögötti mezőre vitték, és megöltékőket. A falusiakra ráparancsoltak, hogy ássanak gödröt, aztán lelőtték a cigányokat, gyerekeket, csecsemőket, mindenkit. A holttesteket elszántották. A föld azóta már sok–sok éve művelés alatt áll.
Egy cigány sem maradt életben, és a faluban mindenki kitörölte ezt az eseményt az emlékeiből, ahogy azt is, hogy volt két zsidó is a faluban, akikre alig tudott visszaemlékezni az elbeszélő, azt sem tudta, mikor és hogyan tűntek el, hogy már soha ne térjenek többé vissza. Egyszerűen semmivé váltak.
Amint az elbeszélő végigvezette a filmeseket a temetőben, láthatóvá vált egy emlékoszlop, amit az első és a második világháborús, valamint az 1956–os áldozatoknak emeltek. A nevek az oszlopba voltak vésve, de a cigányok és a zsidók neve hiányzott az emlékműről. A férfi nem tudta megmondani, hogy miért, nem is gondolkodott ezen idáig.
A dokumentumfilmet leadták a magyar televízióban, és én nagyon kíváncsi voltam a közvélemény reakciójára. Vihart vártam, botrányt, vitát és kísérletet arra, hogy az 53 év után napvilágra került igazságot - a cigányok tömegmészárlás áldozataivá váltak - tett fogja követni. Nem tudom, hány ember nézte meg az egyszer lejátszott filmet, de semmiféle visszhangja nem volt a médiában.
A reakció hiányának nem "dühödt csönd", hanem az ilyen történetek iránti közönyösség az oka. A reakció általában két szélsőség között ingadozik: vannak, akik intenzív és lelkes kísérleteket tesznek a tényfeltárás folytatására, mások csak megvonják a vállukat, különösen akkor, ha az áldozat cigány ember.
Ez még inkább megerősített abban a hitemben, hogy ilyen történeteket kell gyűjtenem. Folytattam a keresést, és még több cigány embert és holocaust túlélőt kérdeztem meg. Az egyik közülük Antal bácsi volt 1997 nyarán. Amikor visszatértem Jeruzsálembe, ahogy mindig szoktam, küldtem egy képeslapot Antal bácsinak, hogy még egyszer megköszönjem az interjút. Antal bácsi ezt válaszolta lapomra:
Kedves Katalin!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olyan messziről is gondolt rám ezzel a szép képeslappal. Nagy örömmel beszéltem magával, még akkor is, ha fájdalmas volt nekem ez a beszélgetés. De az az érzésem, hogy ebben a demokráciában az országnak és világnak meg kell végre tudnia, hogy mi történt velünk, cigányokkal az idők során. A menyem írja ezeket a sorokat az én nevemben
Tisztelettel: Antal bácsi
Az idő múlásával, az interjú eredményeként Antal bácsi minden cigány képviselőjének és szószólójának tartja magát, engem meg azzal a szereppel ruházott fel, hogy legyek a hírvivője vallomásának, amit országnak és világnak meg kell végre tudnia.
Katz Katalin
(Angolból fordította: Kende Ágnes)
Forrás: Amarodrom, 8.évf. 12.sz. (1998. dec.) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
