A zsidó vallás története

A zsidó vallás eredete a Bibliában olvasható ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákob történetéig nyúlik vissza. E történet szerint az Örökkévaló szövetséget kötött az ősatyákkal, hogy őket és leszármazottaikat választott népévé fogadja, és elvezeti majdan az Ígéret földjére. Jákob fiai Egyiptomban szolgaságba kerültek, ahol kegyetlenül bántak velük, ezért Isten tíz csapással sújtva az egyiptomiakat, és szétválasztva a Sás-tengert, kivezette onnan őket (Pészah). Ennek az idejét a vallástörténészek többnyire az i.e. 1300-as évekre, II. Ramszesz fáraó korára teszik. Ezután a Szináj hegyen Isten kinyilatkoztatta a tízparancsolatot és átadta törvényeit, a Tórát népének (Sávuot).

A zsidók Isten segítségével eljutottak Kánaánba, ahol pár száz évvel később Salamon - Dávid király fia - idejében megépítették Jeruzsálemben a Szentélyt, a zsidó vallás legszentebb helyét. A zsidó nép több száz éven keresztül mutatott be ezen a helyen áldozatokat az Örökkévaló tiszteletére. Ezt a Szentélyt i.e. 586-ban a babiloniak lerombolták, a zsidó népet pedig száműzetésbe hurcolták hazájukba, ahonnan csak évtizedekkel később térhetett vissza. Ekkor megépítették a II. szentélyt, azonban i.sz. 70-ben a rómaiak ezt is lerombolták, amivel megkezdődött a gálut, a zsidó nép immáron mintegy kétezer éves száműzetése.

A száműzetésben az isteni törvények, a háláchá nyújtott útmutatást a zsidóknak világszerte. Ezáltal a történelem során oly sok megpróbáltatást elszenvedő zsidóság egységes nép tudott maradni, és vallási irodalmuk is virágozhatott. A zsidók szellemi vezetői a rabbik lettek. I.sz. 200 körül Rabbi Jehuda há-Nászi megszerkesztette a Misnát a szóbeli hagyományokat 6 könyvben összefoglaló művet, melyet pár száz évvel később a Jeruzsálemi és Babiloni Talmud követett, amelyben a rabbiknak a szóbeli tan feletti vitáit gyűjtötték össze. Időközben a zsidó világon belül két nagy csoport alakult ki: az áskenáz - amelyhez főként Kelet- és Közép-Európa zsidósága tartozott - és a szefárd - amelyet a dél-európai és észak-afrikai zsidó közösségek alkottak. A 16. században Rabbi Joszéf Káró megalkotta a Sulchán Áruchot, a "Terített Asztal" című törvénykódexet, mely - Rabbi Mose Iszerles kiegészítéseivel - az egész zsidó világ törvénykönyvévé vált.

Később, a 18. századtól kezdve az addig többé-kevésbé egységes zsidóságból különböző irányzatok alakultak ki. Az ortodox hagyomány mellett megjelentek a chászidok, majd ezt követően a felvilágosodás hatására a haladó szellemiségű reform közösségek és a hagyományos és újító gondolatok közötti középútra törekedő konzervatívok.