Az engesztelés napjára

Bűnbánat vagy megtérés?

 Az ünnep (a böjt) 2005. okt. 12-én szerdán este köszönt be.

A bűn fogalma voltaképpen a Bibliából, a zsidó vallásosságból ered, és terjedt el világszerte. Az ember minden cselekedetét a gondviselő Isten kéri tőlünk számon, ahogyan számon kérte és megbélyegezte egykor Káin rettentő bűnét. S ahogyan Káint sem hagyja nyugodni a lelkiismeret, úgy üldözi a bűnöst — a Szentírás tanítása szerint — a bűntudat. Káin attól tart, hogy maga is gyilkosság áldozata lesz, s a zsidó hagyomány szerint ez be is következett, mivel a bűnhöz társul a bűnhődés, akárcsak a (nem kizárólag jogi úton történő) megérdemelt büntetés. A Talmud egy történetet mesél az időszámításunk kezdetén élt Hilélről, aki egyszer, tanítványaival a folyó partján sétált, amikor megláttak egy koponyát úszni a vízen. „Megfojtottak, — mondta a mester —, mert te is vízbe fojtottál valakit, ám a te gyilkosaidat is vízbe fojtják majd”… (Avot, 2. fejezet 7. tétel.)

A zsidó közgondolkodás — a keresztény teológiai felfogással ellentétben — nem ismeri az eredeti vagy ősbűn fogalmát: az ember nem eleve rossz, hanem a jó- és a rosszakarat egyaránt megtalálható benne. Ádám és Éva bűne meghatározza ugyan mindannyiunk sorsát, hiszen nehéz körülmények között kell élnünk és dolgoznunk, az asszonyoknak gyermekeiket megszülni, környezetünktől függ, hogyan nevelkedünk, ám mégsem bűnösökként születünk a földre: egyedül rajtunk és embertársainkon áll, mit teszünk életünk során.

Nagy vitát váltott ki a teológusok és a bibliatudósok között a Tízparancsolat szövegében található „féltékeny Isten” fogalma. Vannak, akik a héber Él kaná kifejezést inkább „buzgó”, mások „féltve őrködő”, vagy „kizárólagos Isten”-ként fordítják. Egyesek azonban, támadólag és igaztalanul, „bosszúálló Istenről” beszélnek. A kifejezés mindenképp antropomorf, „emberi nyelven”, emberi hasonlattal él, ám a bibliai istenfogalom semmiképpen sem „bosszúálló”, hanem jóságos, ahogyan azt az engesztelőnapi bűnvallomásban, a Viduj imában hangoztatjuk: „Te fogadod el irgalommal és jóakarattal imáinkat”. Mózes V. könyvében pedig ezt olvassuk: „Az Örökkévaló a te Istened, (egyedül) Ő az Isten, a megbízható Isten, aki megtartja szövetségét és szeretetét azok számára, akik szeretik Őt, és akik megőrzik parancsolatait, ezer nemzedéken át” (7. fejezet 9. vers).

A hívő zsidó mondhatni baráti viszonyban áll Istennel. „Atyánk, Királyunk, vétkeztünk Előtted!” — nem véletlenül, ezzel a mondattal kezdődik az egyik nagyünnepi főima. (Az „Atyánk, Királyunk”, az Avínu Malkénu kifejezés az ima minden egyes mondatában megismétlődik.) Tudnunk kell, hogy az „atya” és „király” bibliai megszólítása nem távolságtartó, hanem inkább bizalmas párbeszéd kezdőszava. A hívő zsidó egész életében párbeszédet folytat Istenével. Márpedig, hitünk szerint az Örökkévaló olyan, mint egy szigorú, de jóságos édesapa, aki vigyázva figyeli, és ha kell, számon kéri gyermekének tetteit. „Tudd meg a te szívedben, hogy amint az ember fegyelmezi fiát, úgy fenyít meg téged az Örökkévaló, a te Istened” — hangoztatja már maga Mózes is (Mózes V. könyve, 8. fejezet 5. vers).

A Tízparancsolat két kőtáblára került, mert két részből áll. Az első öt ige Istenhez fűződő kötelességeinkről szól. Ezek egyfajta önbecslést adnak az embernek: érezze magát szabadnak, ne boruljon le mások, idegen istenek és az emberek előtt, munkájának legyen célja és értelme, hetenként pihenjen meg, kapcsolódjék ki a mindennapi robotból, és tisztelje őseit, a saját múltját.

A második öt ige embertársainkkal szembeni kötelességeinket fogalmazza meg, s ezen belül elsősorban az ember méltóságának és vagyonának védelméről szól. Ne tegyünk felebarátainkkal olyasmit, amit magunknak sem kívánnánk.

„Megbüntetem az atyák vétkét fiaikon, harmad- és negyedíziglen, az Engem gyűlölőkön. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen, akik Engem szeretnek és megőrzik parancsolataimat”. Figyeljük meg, hogy a „buzgó Isten” kifejezés után található szent szövegben a büntetést és a jutalmat csak akkor „öröklik” az utódok, ha maguk is gyűlölik, vagy szeretik Őt, és ha maguk is megőrzik parancsolatait, tehát ha a gyermek folytatja szülei rossz vagy jó cselekedeteit. A Tízparancsolat ugyanis pedagógiai szándékkal szól a szülőkhöz: vigyázzanak, mert gyermekük, az ő hatásukra, rossz útra térhet, ezért Isten majd megbünteti őket. Az ártatlan nem örökli a büntetést, ahogyan azt Jeremiás próféta gúnyosan megfogalmazta: „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásik bele? Hanem mindenki a maga bűnéért haljon meg, s az az ember, aki egrest eszik, a saját fogával lakoljon „Ne mondják többé, hogy az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott bele. Hanem mindenki a maga bűnéért haljon meg, és az az ember, aki egrest eszik, a saját fogával lakoljon érte” (Jeremiás könyve, 31. fejezet 28–29. vers).

Mi legyen a bűnös ember sorsa? — sokan, érthető módon, ezt tartják a legfontosabb, mondhatni kulcskérdésnek. A Talmud, különféle bibliai citátumok alapján, meglepően liberális álláspontot közöl. Megkérdezték először — úgymond — a Bölcsesség-könyveket, mi történjék a vétkezővel? A Példabeszédekkel így válaszolt: „a bűnöst üldözőbe veszi a gonoszsága”. Ezután a Próféták könyvei szólaltak meg: „a bűnös lélek haljon meg”. A Tóra úgy vélte: „hozzon bűnáldozatot”. Végül maga Isten szólalt meg, eldöntve a kérdést: „a vétkes tartson bűnbánatot, és térjen meg” (Brakhot, 34/a).

A megtérés a vétkektől való szabadulás egyetlen útja, különösen azóta, hogy a jeruzsálemi Szentély pusztulásával megszűnt az áldozatbemutatás. Nagyon fontosnak és a zsidó gondolkodásra nézve jellemzőnek vélem, hogy a bűnbánatra egyáltalán nincs szó a héber nyelvben, helyette mindig a megtérés szavát használják. A bibliai Joél próféta is a megtérést javasolja, amikor arra az ókori keleti szokásra utal, hogy a bűnös (akár a gyászoló) hajdan megszaggatta ruháit, böjtölt és sanyargatta magát. A próféta szerint azonban nem külsőleg kell megtérni, hanem szívünkkel és lelkünkkel: „A szíveteket szaggassátok, ne a ruhátokat, s úgy térjetek meg az Örökkévaló Istenetekhez, mert Ő irgalmas és megbocsátó, hosszan tűrő haragú és nagy szeretetű, és meggondolja a büntetést” (Joél könyve, 2. fejezet 13. vers).

Ha Isten sújt bennünket, ha különféle bajok hálójában vergődünk, az igaz megtérés, a Mindenható jóakaratát elnyerve, enyhítheti sorsunkat. Így vélte Jeremiás próféta is, aki Jeruzsálem pusztulása és a Szentély fölött gyászolva, siralmai végén, megtérésre szólítja fel hallgatóit, olvasóit. „Téríts meg minket Magadhoz, Örökkévaló, és mi megtérünk, újítsd meg napjainkat, mint hajdan volt” (Siralmak könyve, 5. fejezet 21. vers).

A megtérést és a megtérőt a zsidó közgondolkodás igen nagyra értékeli.

—        ”Térj meg egy nappal halálod előtt” — idézik a régi bibliai szólást a Talmudban.

—        Ám honnan tudhatjuk, mikor halunk meg?

—        Éppen erről van szó, — magyarázzák —, jobb, ha minél előbb lépünk a megtérés útjára…

A bűnbocsánat csak akkor érvényes, — magyarázza tovább a Talmud —, ha előbb az esetleg felmerülő kártérítés, a megkövetés, vagy a becsület helyreállítása már megtörtént. A jom kipur (az engesztelőnap) előtt minden vallásos zsidó igyekszik elfeledtetni bűneit Istennel. Ám megtérésünk révén — így szól a hagyomány — csak azokért a vétkekért nyerhetünk bocsánatot, amelyeket Ellene vagy önmagunk ellen követtünk el. Az embertársaink ellen elkövetett bűnökért akkor számíthatunk bocsánatra, ha előbb kiengeszteljük felebarátainkat.

A jom kipuri ima végén a vallásos zsidó (többes számban, nehogy valaki sértve érezze magát) bűnvallomást tesz. Érdekes azonban, hogy az ebben az imában felsorolt mintegy 40 bűn egyike sem vallási - rituális vonatkozású, hanem egytől-egyig erkölcsi és társadalmi jelentőségűek.

Az egyén bűnei mellett a tórai törvény külön foglalkozik a közösség és annak vezetőinek bűneivel. Ez utóbbiakat természetesen súlyosabban ítélik meg. A Talmud leginkább a bibliai Jerobeámot rója meg, aki halálos bűnt követett el, és másokat is bűnbe vitt, amikor Izrael országát kettészakította, s az általa uralt északi országrészben felújította a pogány bálványkultuszt. A közösség fényre nem derült vétkeiért, a Szentély fennállása idején, az engesztelőnapi bűnbak szertartásával kértek bocsánatot. A kisorsolt bakra ráolvasták a nép bűneit, majd a sivatagba száműzték.

Három főbűnt ismer a zsidó hagyomány: a gyilkosság, a vérfertőzés és a bálványimádás bűnét akkor sem szabad elkövetni, ha életünkkel kéne fizetnünk érte, s a mártírok is ehhez tartották magukat. A hagyomány szerint e három főbűn elkövetése miatt pusztult el a Salamon király által épített. első Szentély. A második Szentély elvesztése azonban csupán egyetlen bűn miatt következett be, a hiábavaló testvérgyűlölet miatt. S lám, — hangsúlyozza a Talmud —, az első Templom elvesztése után mintegy 70 évvel már újjáépülhetett a második. Míg a testvérgyűlölet okán odaveszett Szentélyt még mindig gyászoljuk… És tegyük hozzá, hogy ez a gyász immár közel 2000 éve tart.

Az európai gondolkodásból ismert bűnbánat csupán lelki változással jár, míg a megtérés a lelki változást egybekapcsolja a gyakorlattal, életvitelünk megjavításával. A megtérés egyike az ember, szabad akaratból történő, legfontosabb döntéseinek. Erre figyelmeztet maga a Tóra igéje: „Tanúként hívom számotokra az eget és a földet, hogy elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot, de te válaszd az életet, azért, hogy életben maradj, te és az utódaid!” (Mózes V. könyve, 30. fejezet 19. vers).

 Raj Tamás